3.fejezet - Dan

A kémia dolgozatom elég jól sikerült, legalábbis én így éreztem. Ahogy elnéztem körülöttem mindenki puskázott, pár embert rajta is kapott a tanár, ők egy jeggyel rosszabbra számíthattak.
- Nálunk senki nem mer kémián csalni, egyszer a tanár mindenkinek figyelmeztetőt adott, mert páran bénáztak - fintorodott el Melody.
Épp egy asztalhoz ültünk le a menzán, én a hozott francia salátámmal, Mel pedig a konyhai koszttal. Meg nem mondom mi volt a tányérján, de semmi bizalomgerjesztő.
- Mi lesz a következő órád? - vettem be a számba egy saláta levelet.
- Irodalom, neked?
- Pszichológia.
- Heló csajok - ült le Sean Melody mellé és egy csókot adott a szájára.
- Szia - köszöntem vissza.
- Chris, hoztam neked valamit - kezdett kotorászni a táskájában.
Meglepetten néztem rá.
Mit hozhatott Sean pont nekem?
Egy tubus olyan fogkrémet rakott az asztalra, ami olyan, mint az enyém.
- Miért kapom? - a szám elé kaptam a kezem, belelehelltem, hogy ellenőrizzem a szájszagom, mire mindketten nevetni kezdtek.
- Ne aggódj nem büdi a szád, sőt...kellemes menthol illata van - gondolkodott el Mel.
- Dave küldi, tegnap kölcsön adtad neki, de annyira rohantál, hogy ott felejtetted - mosolygott Sean.
- Ó! Miért nem ő adta vissza személyesen?
- Ma nem fogtok találkozni, pont a két ellentétes szárnyon vannak óráitok.
- Ezt honnan tudjátok? Tudtommal nem adtam meg az órarendemet - néztem rá gyanakvóan.
- Őőő...bocs lányok mennem kell, ott hagytam a levest a fizika szertárban, vagyis...futnom kell, edzés lesz, sziasztok!  - rohant el.
- Ez csak nekem volt furcsa? - fordult vissza az asztalhoz Melody
- Nem, ez tényleg az volt. Na mindegy, menjünk órára - ettem meg az utolsó falatot az ebédemből.

Eddig egyértelműen a pszichológia a kedvenc órám. A tanár kedves, nagyon jól adja le az anyagot és még sztorizgatott is nekünk. Szerettem volna vele beszélgetni óra után, de rohannom kellett az öltözőbe. Év elején kötelező volt választani egy sportot, amin majd részt veszel. Mivel a foci, kosárlabda, röplabda és egyéb társaik nem igazán fogtak meg, a futást választottam. Abban legalább nem kell fellöknöm másokat.
- Mrs.Brennan vagyok, én fogom tartani nektek ezt az órát. Gondolom mind azért vagytok itt, mert szerettek futni, remélem ez így is marad az év végéig. A tanév során lesznek verseny lehetőségek, ahová a legjobb futóinkat fogom elküldeni. Hogy kik ők, majd idővel kiderül. Most pedig álljatok oda a rajtcsíkhoz és sípszó után három kör.
Ez a nő nem viccel, ez a pálya hatalmas, hát még kétszer körbefutni! A futópálya mellet volt egy nagy focipálya. Mármint amerikai foci, amiben olyan fura alakja van a labdának. Oda most jöttek ki a fiúk, ők is a edzőjükkel beszélgettek. Remek, egy csomó fiú nézi majd végig, ahogy a két kör után összeesek és vízért könyörgök.
Szuper, ahogy látom Tetkós is köztük van.
Mert hát miért ne lenne? Tipikusan amerikai focista alkata van. Amikor észrevett pofátlanul végignézett csupasz lábaimon, amit csak egy rövidnadrág takart, majd a szemembe fúrva tekintetét, elvigyorodott. Legszívesebben oda mentem volna és letöröltem volna azt a fene nagy jókedvet az arcáról. Annyira fel tudott idegesíteni azzal, hogy így zavarba tud hozni! Ilyenkor egyszeriben elpirulok és azt sem tudom hirtelen mit csináljak.
Én csak semmitmondó arccal néztem vissza rá, nem akartam, hogy lássa, mennyire zavarba hozott.
Mrs.Brennan megfújta a sípját, mire mindenki összerezzent.
- Elhiszem milyen felemelő érzés lehet tesztoszteronban túltengő ferfiakat nézni, de örülnék, ha végre odaállnának a rajtcsíkhoz!
Feszengve ugyan, de beálltam és a következő füttyre elkezdtem futni.
Másfél kör után már rendesen kapkodtam a levegőt, de sikerült elsőnek befutnom.
- Ügyes, egész jó időt hoztál össze - nézett rám elismerően Mrs.Brennan. - Gyerünk lányok, te ott hátul, jól vagy?!
A sort záró lány láthatóan rosszul volt, kapkodta a levegőt, mintha légszomja lett volna. Hirtelen megállt és térdre esett, a kezét a mellkasához kapta. Mindannyian odarohantunk hozzá, az edző leguggolt és próbálta megnyugtatni a lányt.
- Te! Menj, hívd ide a fociedzőt, nála van asztmaspray! Siess! - kiáltott rám Mrs.Brennan.
Odasiettem a futó pályát és a foci pályát elválasztó kerítéshez, feltéptem az ajtót és odamentem az edzőhöz.
- Edző kérem jöjjön, egy lány rosszul lett, szüksége van egy asztmasprayre - hadartam el.
Amikor látták, hogy a tanár és én elhagytuk a pályát, a fiúk megálltak a játékban és minket nézték a másik oldalon.
Az edzőbának sikerült ellátnia a lányt, ahogy mind sejtettük, asztmás rohama volt, befújtak neki az ínhalátorral és már jobban is lett, de azért szünetben elkísértem az orvosiba.
- Köszi, hogy elkísértél - köszöntünk el egymástól Lindsayvel.
- Nincs mit, találkozunk legközelebb. Szia.
A többi óra gyorsan elment, már csak egy történelem volt hátra. Irodalom után beszélgettem a tanárral, ami elvette az egész szünetem és ismét pont csengetésre estem be a terembe. A tanár rá két másodpercre rontott be, akkora hévvel, hogy hátulról nekem jött és kiestek a könyveim a kezemből.
Remek, miért mindíg törin égetem be magam?!
Az osztály észre sem vette az incidenst, beszelgettek tovább, kivéve egy embert. Tetkós tekintetét végig magamon éreztem.
- Jajj, bocsánat Mrs.Barnes -  a tanárúr lehajolt a könyveimért és visszaadta őket.
- Semmi baj, én is figyelmetlen voltam - zavartan a fülem mögé tűrtem egy hajtincsemet.
Felmentem a lépcsőn és leültem a helyemre Tetkós és Sean közé.
- Hali, baba - vigyorgott rám Sean.
- Szia, helyzet? - pakoltam le az asztalra.
- Nem sok, hallom Lindsay rosszul lett.
- Igen, asztmás roham, de már jól van. De ezt honnan tudod?
- A másik pályán fociztam és láttam - vonta meg a vállát.
- Nyissátok ki a füzetet, folytatjuk az angol polgárháborút - szólított fel mindenkit a tanár.
- Értem  - motyogtam Seannak.
Nem voltam képes rendesen figyelni órán, folyamatosan mocorogtam a helyemen. Tetkós nem tudom milyen kölnit használ, de az illata olyan kellemes volt, hogy muszáj volt befognom az orrom, nehogy egyfolytában a levegőbe szimatolgassak. Mondjuk kívülről elég furcsán nézhettem ki, amit a professzor is észrevett.
- Jól van Mrs.Barnes?
- Hm? Ja, igen, persze...
A  hátralévő időben az órát bámultam, alig vártam, hogy elszabaduljak innen, így kicsengetéskor én voltam az első, aki elhúzta a csíkot a teremből.
Úgy terveztem, hogy Melodyval megyek haza, de ő Seannal ebédel egy közeli kajáldában. Kinyitottam a vezető ülés melletti ajtót, amikor Tetkóst láttam a kocsim mellett, amint a saját autójába ül be. Sikeresen mellé parkoltam. Egy darabig még vacakoltam a GPS-szel, anélkül még mindíg nem találok el a koleszig, egyébként is borzasztó a tájékozódó képességem. A kollégiumban is képes vagyok eltévedni. Nagy puffanást hallottam magam mellől.
- Picsába, ez a szar is most adja be a kaput - Tetkós idegesen rúgott bele a kérekbe.
- Minden oké? - a hangom kissé folytott volt, ezért zavartan megköszörültem.
- Mint látod, nem igazán - pillantott rám sötéten.
Kiszálltam a kocsiből és odamentem Tetkóséhoz és felemeltem a motorháztetőt. Elég bambán nézett rám. A keresztapám autószerelő volt és amikor anyuék dolgoztak, mindíg ő vigyázott rám. Olyankor általában ott voltunk a műhelyében és néztem miket ügyködik. Akaratlanul is tudtam ezt-azt a kocsikról.
- Bedöglött a motor, ezzel nem jutsz haza - húztam el a szám.
- Aha, szuper - rúgott bele még egyet.
Idegesen ácsorogtam egy helyben. Most mit kéne tennem?
- Ha gondolod akkor én elviszlek, úgyis a koleszban laksz nem? - miért jár folyton az a nagy szám?
Ha erre nem hiszi azt, hogy én is egy vagyok a sok hülye-buta-vihogó-nyálcsorgató-libák közül, akkor semmire.
- Oké, köszi - és már ment is az anyósülés felé.
Ez egyszerűbb volt, mint gondoltam.
Feszülten beültem mellé és kitolattam a parkolóból. A csend egyértelműen kínos volt, semelyikőnk sem szólalt meg, ő csak bámult kifelé az ablakon és valamin nagyon gondolkodott. A rádióhoz nyúltam, bekapcsoltam és közepes hangerőt állítottam be, azért bömböltetni mégsem akartam. Pár perc múlva annyit láttam a szemem sarkából, hogy engem néz, de nem azon a diszkrét egy-pillanatra-odanézek-és-kész módon, hanem azon az intenzív lazán-bámulom-és-nem-zavartatom-magam félén.
- Mi az? - egy idő után elég zavaró volt.
- Tudod, már egy csomószor találkoztunk, de be sem mutatkoztam. David Harris vagyok.
- Christmas Barnes - nem értettem hirtelen modorosságát, de azért kedvesen válaszoltam.
- Igen, tudom. Christmas? Elég...különleges.
- Igen, anyukám választotta, szerinte nagyon szép név és illik rám - emlékeztem vissza arra a napra, amikor én is megkérdeztem, hogy miért így nevezett el.
- Igaza van.
Zavaromban elmosolyodtam és a fülem mögé tűrtem egy hajtincsemet.
- Te hogy-hogy a koleszben laksz? - ennél jobb témát nem találtam.
- A szüleim Angliában laknak, nekem Amerika jobban bejön, ezért itt kerestem egyetemet. És te? Honnan jöttél?
- Richmondból költöztem ide apámmal.
- És nem nála laksz? - kérdezte értetlenül.
- Maradjunk annyiban, hogy megvan rá az okom...
- Értem. Sean visszaadta a fogkrémed ugye?
- Ó! Igen, köszi - hálás voltam, amiért nem firtatta tovább a témát.
- Én köszönöm. A múltkor úgy elrohantál, időm sem volt utánad vinni.
- Igen, mert...eszembe jutott valami, ami nem tűrt halasztást.
Ez annyira gyenge, hogy még ő sem hiheti, hogy igaz.
- Zavarban vagy?
- Mi? Miért? Én, dehogy!
- Elpirultál és erősen szorongatod a kormányt - vigyorgott.
Csak ekkor tűnt fel, hogy mennyire elfehéredtek az ujjaim. Ennyire átlátszó lennék? Pedig igyekeztem, hogy semmit ne vegyen észre. Nem sikerült. Az tuti, hogy nem mondom el az igazat, nem fényezem a már így is hatalmas egóját.
- Csak melegem van - ki is kapcsoltam a fűtést, csak hogy hihető legyek.
- Aha - hallatszott a hangján, hogy nem hisz nekem.
- Figyelj Tetk...vagyis David...
- Dave - javított ki.
- Az mindegy. Nem jössz be, nem vagyok olyan buta liba, hogy bedőljek ennek a kemény csávó stílusodnak, hogy aztán lehúzhasd a bugyimat. Sajnálom.
Eléggé megleptem, erre biztosan nem számított. Ő hozzá van szokva ahoz, hogy minden lányt megkaphat és most nyilván megsértettem a hiúságát ezzel a kijelentésemmel. De csak hátravetett fejjel, hangosan nevetni kezdett. Nagyon jól szórakozott...rajtam.
Ennek a srácnak tényleg semmi nem esik rosszul?!
- Csigavér, nekem semmi ilyen szándékom nem volt - tartotta fel a kezét. Időközben odaértünk, beálltam egy üres helyre és leállítottam a motort. Dave semmi jelét sem mutatta annak, hogy ki akarna szállni.
- Akkor jó. Én nem vagyok olyan lány - fordultam felé.
- Azt már elsőre láttam Cukipofa.
Csak halkan morogtam egyet a megmevezésen.
- Ne aggódj, nem akarom lehúzni a - itt újra felnevetett. - bugyidat. Köszönöm a fuvart, jövök neked egyel. Mennem kell, szia - hirtelen kipattant és beszáguldott az épületbe.
Öt percig csak bambán pislogtam magam elé, feldolgoztam az utóbbi fél órát, ami történt. Tehát semmi okom aggódni, ez a srác semmit sem akar tőlem. Ő maga mondta.
Felmentem a szobámba és nekiálltam tanulni. Na jó,  igazából csak le akartam foglalni magam, hogy ne mindig Tetkósra gondoljak, erre a tanulás tűnt a legésszerűbbnek. Estefelé már rendesen megéheztem, ezért elindultam egy közeli kajáldába. Igen, egyedül. Melodyn és Seanon kívül nincsenek barátaim, nem volt kit magammal hívnom. Nem akartam kocsival menni, gyalog húsz perc alatt oda értem.
Érkezésemet az ajtó fölé akasztott csengő jelezte, de senki nem nézett felém. Leültem egy rejtett bokszba és vártam, hogy jöjjenek felvenni a rendelésem. Nem kellett sok idő, egy körülbelül velem egy idős srác már ott is volt mellettem.
- Szia, mit hozhatok?
- Szia, párolt zöldséget szeretnék.
- Rendben - mosolygott rám, ami kiemelte jóképű arcán a gödröcskéket.
Mielőtt elindultam volna elraktam a táskámba egy könyvet, amit elő is vettem, amíg kihozták az ételt. Annyira belemerültem, hogy fel sem tűnt az újra mellettem álló pincér.
- Bocs, nem akartalak megzavarni, de itt a zöldség. Büszkeség és balítélet? - nézett a könyvemre.
- Köszi. Igen, zseniális mű.
- Szerintem is, Mr.Darcy elég fura fazon - kacsintott.
- Olvastad? - itt nevetnem kellett.
- Mi az? - nézett kérdőn.
- Semmi, csak...még sosem találkoztam olyan fiúval, aki Jane Austent olvas.
- Meglepődnél, ha tudnád miket szeretek még - nevetett fel. - Figyelj nyolckor végzek, ha gondolod várj meg, utána sétálhatunk egyet.
- Hát, nem is tudom...
Egy idegen fiúval az éjszaka közepén?
- Esküszöm nem vagyok rosszfiú, ha akarod csak a könyvekről beszélünk - emelte fel a kezeit.
- Hát, rendben.
- Szuper, de rohanok, mert a főnök megöl, akkor nyolckor - intett és már ment is.
Megnéztem az órát, ami hetet mutatott. Tehát van jó egy órám enni és olvasni. Az emberek fél nyolc körül már szállingóztak, kezdett szépen lassan kiürülni a hely, a végén már csak egyedül ültem a bokszban.
- Itt vagyok, mehetünk is. Daniel Philips, neked csak Dan - adott két puszit az arcomra.
Kissé meglepett, de nem tettem szóvá.
- Christmas Barnes.
Ebben a pár napban többször mutatkoztam be, mint eddig bármikor. De ez az "újak" átka.
- Szép név - ezt ma már másodjára hallom.
- Köszi, de neked csak Chris - utánoztam őt, mire nevetni kezdett.
- Jófej vagy Chris. Gyere, zárok és induljunk - kiterelt a kajáldából és bezárta az ajtót.
- Merre? - nézett rám.
- Arra, ott van a kolesz - mutattam jobbra.
- Á, szóval egyetemre jársz! Már értem a könyvet.
Lassan elindultunk a hűvös őszi éjszakában és csak remélni tudtam, hogy visszatalálunk.
- Ja nem, a kötelezőn már rég túl vagyok, ezt csak azért olvasom, mert ez a kedvencem.
Út közben még beszéltünk a könyvekről, de persze szóba jöttek a fontosabb témák is. Megtudtam, hogy ő törzsgyökeres amerikai, két éve végzett az egyetemen és egyedül lakik. Három fiú és egy lánytesója van, akikkel nagyon szoros a kapcsolatuk. Szeret olvasni és amerikai focizni, de nem szereti a buta lányokat. Az utolsó barátnője is az volt és állítása szerint, semmiről sem tudott vele beszélgetni. Igen, nekem sem a kedvenceim az ilyen emberek. Nagyon sok mindenben hasonlított a véleményünk. Nagyon kedves srác és tényleg nem tett semmi rosszat és nem célozgatott az út alatt. Én is meséltem magamról, sőt, meglepően sok mindent, de ő nagyon megértő volt és figyelmes. Vicces volt, mert én csak a válláig érek és egész végig felfelé néztem, a végére olyan érzésem volt, hogy tuti beállt a nyakam.
Szomorúan vettem észre, hogy már vissza is értünk. Jó, azért a húsz perces sétából is negyven perc lett.
- Örültem Chris - mosolygott le rám.
- Én is...
- Holnap van valami programod délután?
- Nincs - ásítottam egy picit, mire felkuncogott.
- Nem tartalak fel sokáig, csak azt akarom kérdezni, hogy eljössz-e velem a vidámparkba?
- Persze!
- Remek, ha négyre itt vagyok az jó? - egészen felvidult a válaszom hallatán.
- Igen, de ne haragudj, mennem kell. Még a végén az a banya a fejemet veteti.
- Rendben, jó éjt Chris - lehajolt és egy hosszú puszit nyomott az arcomra.
Tetszett, hogy nem próbálkozott egyből a csókkal. Csak egy napja ismerjük egymást és amúgy sem engedtem volna.
- Jó éjt - pirultam el
Felmentem a szobámba és már Melody is ott volt. Kíváncsian nézett rám, csípőre tett kézzel.
- Annyira aggódtam Chris, sosem tűnsz el ilyen sokáig.
- Bocsi, elmentem vacsorázni, aztán sétáltam valakivel - mosolyogtam.
- Igen? - húzta fel vigyorogva a szemöldökét. - Mindent tudni akarok!
Elmeséltem az egészet, az elejétől a végéig mindent Melodynak, aki nagyon örült nekem.
- Ez tök jó, aranyos srác lehet ez a Dan.
- Igen, az.
Semmi energiám nem volt zuhanyozni, ezért csak bedőltem az ágyba. Holnap korábban kelek majd fel és bepótolom a tusolást. Olyan fárasztó napom volt, hogy pár perc alatt elnyomott az álom.